SZIMBÓLUMOK, AVAGY AZ ASZTROLÓGIA JELRENDSZERE

A következő cikksorozatban az asztrológia jelrendszerét alkotó szimbólumokat szeretném bemutatni a Kedves Olvasónak. Ilyenek a bolygók és a fényszögek ábrázolásai, amelyek egyetlen írásjelből, a pontból indulnak ki.

Életünket a kommunikáció határozza meg. Tetszik vagy nem, információ nélkül a világ nem létezhet. Így volt ez régen, és így van ez a mai napig. A kommunikációnak azonban egymástól két jól elkülöníthető formája létezik, nevezetesen az élő beszéd és a jelekre épülő elvont gondolkodást igénylő szimbolikus közlésforma. Ez utóbbit általában szimbólumok, jelek, jelképek, bélyegek és hangok alkotják. Természetesen az élő beszéd, a szavak vagy az elnevezések egyformán hordoznak szimbolikus jelentést. Ez azt jelenti, hogy a konkrét kifejezések vagy elnevezések egészen más magasabb szinten lévő üzenetet is hordoznak. Ezeknek a jeleknek, szimbólumoknak „üzenetértékükön” kívül egyértelmű feladatuk, hogy csak a beavatottak vagy az azonos közösségbe tartozók, esetleg az elvont gondolkodásra képes emberek értsék és használják.

Az ember egyedfejlődése során megtanulta használni verbális adottságait, mi több, tökéletesre fejlesztette azokat. Ám ezzel párhuzamosan visszafejlődtek azok az értelmezési és kifejezési rendszerek, amelyek tulajdonképpen egy elvontabb, magasabb kategóriába sorolhatnák. A képi alkotás, a jelek, amelyek később rendszereket alkotva alkalmasak lettek a közvetlen kommunikáció nélküli információ-áramlásra is, elsősorban a tudattalant mozgatták, amivel az ember úgynevezett asszociációs képességét vették igénybe. Azoknak a hozzáértőknek tehát, akiknek megadatott, hogy asszociációs képességük révén hozzáférjenek a láthatatlan világ „üzenetei”-hez, esélyük volt közelebb kerülni az emberhez, illetve a világhoz, így megértették a kettő közötti összefüggéseket is. Ez a tulajdonság minden embernek születésétől fogva adott – hiszen többek között ez az a momentum, ami kiemeli az állati világból –, bár később, a felnőtté válás és a társadalmi beilleszkedés során a számottevő többségnél elkorcsosul.

A világ, melyben élünk, nap mint nap jeleket küld felénk, amiket az emberi faj régen és ma is szimbólumok formájában képez le önmaga számára, mintegy jelrendszereket alkot általuk. A világból érkező jelek némelyikét nagyon pontosan, némelyikét egyáltalán nem tudjuk értelmezni. Azonban, ha elfogadjuk a szimbólumok, jelképek és analógiák működését, és észrevesszük, valamint megértjük általuk a körülöttünk és bennünk lévő dolgok törvényszerűségeit, akkor ez elvezethet az ember és a világ megismeréséhez.

A szimbólum az ógörög „symbolon” (sym = össze, együtt; ballein = vetni, dobni) szóból származik, melynek jelentése: összevetés, ráismerési jel, a felismerést lehetővé tévő jel. Eredetileg egy kettétört vagy kettévágott tárgy darabjait jelölték így, a különböző feleket pedig más-más személy birtokolta. A mítosz is elbeszéli ezt a történetet. A borda, amelyet Isten kivett Ádám oldalából és amelyből Évát megalkotta, maga is egy symbolon, és ugyanilyen a megkettőzött ember Platón (Athén vagy Aigina, i. e. 427 – Athén, i. e. 347) Arisztophanész beszéde című művében: az embernek – így mondja Platón – eredetileg két feje volt, négy lába és négy karja. Ez az ember azonban vétkezett az istenek ellen, ezért Zeusz haragjában kétfelé vágta, majd ezt a két részt a világ két különböző részén helyezte el. Azóta keresi az egyik fél a másik felet, hogy újra symbolonná váljanak.

A szimbólum az azonosítást szolgálta, hiszen a két fél egyesítése lehetővé tette, hogy az emberek felismerjék a dolgok összetartozását, egységét. A szimbólumok azonban azon túlmenően, hogy összeillesztve az egységet, a tejességet jelenítik meg, hordoznak magukban egy olyan jelentéstartalmat is, aminek egyik része konkrét, de utal a másik félre, bár a másik fél láthatatlan.

Platón tehát azt írta, hogy Zeusz haragjától vezérelve büntetésül kettévágta az embert, és soha többé nem illesztette össze. Ezért Platón úgy gondolta, hogy attól a pillanattól kezdve minden egyes ember az általa keresett teljesség hiányzó része, és mint ilyen, a másik emberrel kiegészülve válik teljessé. Így nézve az egységéről való gondolkodásban az fejeződik ki, hogy a világ és az ember, avagy a mikro- és makrokozmosz között összefüggések vannak, amelyek ugyan láthatatlanok, mégis analogikus kapcsolatuk lévén élő szimbólumokká válnak. A szimbólumok tehát mindig egy olyan nem látható, de létező világ kifejeződései vagy kommunikációs eszközei, amik a magasabb tudat létezését hivatottak bizonyítani.

Sokat olvastam a szimbólumokról. A következő bejegyzésekben megosztok majd néhány gondolatot arról, ami megmaradt bennem az olvasottak után.